AZ ÁRPÁD-VONAL
2007.08.14. 19:47
Dr. Szabó József János
Dr. Szabó József János
AZ ÁRPÁD-VONAL
(1940-1944)
Visszaemlékezésekben, hadtörténelem tankönyvekben, összefoglaló munkákban,- amelyek a Magyar Királyi Honvédség harcairól szólnak - gyakran olvashatunk az Árpád-vonalról. Kivétel nélkül megemlékeznek erről az erődvonalról, amit 1940 - től 1944 - ig terjedő időszakban a Keleti-Kárpátokban építtetett ki a magyar hadvezetés az ezeréves határok védelmére. Azt is tudjuk, hogy az építkezést egy erődítési parancsnokság irányította, amelyik a mai HM-I épületében a Honvéd utcában székelt. 1943 őszétől az arcvonal közeledtével a Kárpátok gerincvonalán, mint felvételi állást kijelölték az úgynevezett Szent-László állást, majd kiépítették a Kár-pátok előhegyeiben a helység támpontokból és föld-fa erődökből álló Hunyadi-állást. Ha valaki veszi a fáradságot, és részleteiben érdeklődik a magyar hadtörténelem ezen érdekes vállalkozása iránt, a szakirodalomból azt is megtudhatja, hogy az Árpád-vonalat nem a hágók mentén, a gerincvonalon építették ki, hanem a medence felé lejtő völgyeket, járható irányokat zárták le egy-egy völgyzárral. Ezekben a völgyzárakban egy-egy erődszázad teljesített szolgálatot. A völgyzárak közötti- gépjárművel járhatatlan terepen csapatok építettek ki hevenyészett védővonalat. A völgyzárakban betonfedezékek is voltak, sőt tudunk egy 30,5 cm-es nehézmozsárról is, amelyiket a körösmezői völgyzárba építettek be.
Az erődvonal működéséről még kevesebbet tudunk. Mindössze annyit, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert az 1944. augusztus 23-i román kiugrást követően a szovjet csapatok délről megkerülték. Komoly nehézséggel kell megküzdenie annak az érdeklődőnek, aki az erődvonal építésének részleteit szeretné rekonstruálni, vagy a működésére vonatkozó elveket, védelmi terveket szeretné tanulmányozni. A Hadtörténelmi Levéltárban hiába is keresünk adatokat az Árpád-vonalra vonatkozóan, nem igen találunk. Csak elszórtan a vezérkar, a HM. tájékoztatóiban, a beküldött jelentésekben találkozunk elszórt utalásokkal. Az Erődítési Parancsnokság irattára a háború folyamán az épülettel együtt elporladt. Az 1.magyar hadsereg iratanyaga mindössze egy levéltári dobozban elfér. Mert ennek - az Árpád-vonalat védő hadseregnek - az iratanyaga szintén megsemmisült, illetve idegen hatalom birtokába került és így nem hozzáférhető. Minden nehézség ellenére, amit visszaemlékezésekből, a szűkös levéltári forrásokból, a korabeli katonai és polgári sajtóból az erődvonal építéséről, működésének elveiről és valóságos működéséről megtudtam arról győzött meg, hogy apáink, nagyapáink az ország védelmére Európában egyedülálló erődrendszert hoztak létre.
Az Árpád-vonal működése nem hasonlítható sem a francia Maginot-vonalhoz, sem, Európában ennek mintájára kiépített egyetlen erődrendszerhez sem. A korabeli szakemberek tanulmányozták ezen védelmi rendszerek működését, előnyeit, hátrányait és ezen tapasztalatok felhasználásával kezdtek hozzá az ezeréves határok, a Keleti-Kárpátok megerősítéshez. A felhasznált tapasztalatok 1939 és 1944 között a Magyar Katonai Szemle hasábjain számos tanulmány jelent meg az európai erődrendszerek felépítéséről, és működésének tapasztalatairól. Ekkor már voltak olyan erődrendszerek a magyar honvédség birtokában, amelyeket behatóan lehetett tanulmányozni. Így az első bécsi döntéssel a csehszlovák erődrendszer, majd a második bécsi döntéssel a román Carol-vonal került harc nélkül 1938-ban és 1940-ben magyar kézre. 1940-ben a németek az óriási költségekkel kiépített francia Maginot-vonalat nem csak megkerülték, hanem három helyen át is törték azt. A rákövetkező évben a görög és a jugoszláv erődrendszerek áttörése jelentett felhasználható harci tapasztalatokat. Végül a Szovjetunió ellen végrehajtott támadás során áttört szovjet megerődített vonalak elleni harc hozott olyan tapasztalatokat, amelyeket a magyar vezérkar, illetve Erődítési Parancsnokság felhasználhatott az Árpád-vonal építésénél és a már megépített részek korszerűsítésénél. De nézzünk néhány véleményt, amelyek talán a legfontosabb tapasztalatokat foglalják magukba. Kozár Elemér vezérkari őrnagy a Magyar Katonai Szemle (1941.7.szám) hasábjain ezt írja: "...az állandó erődítések magukon hordozzák a közvetlen védelem merevségének hátrányait. Ugyanis a védelmi rendszer meg nem támadott zöme összes élő és holt erővel -fegyvereivel- teljes mértékben kikapcsolódik a küzdelem eldöntéséből. S miután áttörhetetlen erődrendszer nincs, ezért állandó erődítéseket csakis oly - természetes védelmi vonalak esetében célszerű építeni, ahol az ellenség támadása a természet alkotta akadályok által néhány meghatározott irányra, van korlátozva. Ily esetben nagy értéket képviselnek, mert viszonylag csekély közvetlen védelmi erővel megtámasztva (főleg gyalogseregtestek) hatalmas feltartóztató és felmorzsoló erőt képviselnek, míg a haderő zöme (főleg gyors seregtestek) a legkedvezőbb feltételek között végrehajtható ellentámadásokra állhat rendelkezésre." Ezt a gondolatsort támasztja alá Varró László vezérkari százados is (MKSZ.1942.1.szám), mikor sorra veszi az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat. " Sokan meggyőződésből, még többen felületes megítélés alapján az utolsó évek háborús tapasztalatai kiérté-kelésekor arra az álláspontra helyezkednek, hogy az országerődítés elhárítóképessége nem áll arányban a ráfordított tetemes költséggel. - igaz, de megemlítek egy-két olyan esetet is, melyek a fenti nézetet nem támasztják alá: A francia alpes-i határerődítéseket 1940. év nyarán nem sikerült áttörni és a fegyverszünet megkötésekor az egész határszakasz a támadó rendkívüli túlereje ellenére csaknem sértetlenül a védő birtokában volt. A Metaxas-vonal albániai szakaszának szerepe közismert, kevesebben tudják viszont, hogy a Szalonikitől északkeletre a bulgár határ mentén fekvő völgyzárakat a német hadseregnek kétnapos harcban nem sikerült áttörni, hanem Jugoszlávián keresztül nyomulva északnyugat felől érték el a kikötőt. A Perekop-i földszorosban az orosz állandó erődítések hetekig tartották fel a támadó német erőket és csak igen hosszantartó súlyos harcok után sikerült a védővonalat áttörni. .. ahol a terep - magas és középhegységben vagy földszorosban - erős mozgást gátló hatásánál fogva a korszerű harceszközök fölényes súlyképzését megakadályozta, az állandó erődítések elhárító képeseknek bizonyultak. A támadó és védő technika időszakos hullámzásaitól függetlenül az-az elv állja meg tehát a helyét, hogy a földrajz dönti el az országerődítés célszerű, vagy célszerűtlen voltát." Még hosszasan lehetne idézni a szakemberek állásfoglalásait mind az erődítés mellet, és az ellen is. Mégis körvonalazódott egy olyan elképzelés, amelyet a katonai felső vezetés elfogadott, mint a magyar államerődítésre vonatkozó katonai elméletet. A keleti-Kárpátok erődítésének elméleti alapjai Mint az eddigiekből is kitűnik a magyar állami és katonai vezetés a kedvezőtlen tapasztalatok ellenére sem vetette el a keleti határok megerősítésének gondolatát. Persze a francia erődrendszerhez hasonló gigantikus építkezésekről szó sem lehetett, de erre nem is volt szükség. A Kárpátok tökéletesen megfelelnek azoknak a katonaföldrajzi követelményeknek, amelyek kedvezőek a védő félnek és nagyon megnehezítik a támadó lehetőségeit.
A magas hegyek, a keskeny völgyek a mozgást rendkívüli módon korlátozzák és csak néhány irányban, teszik lehetővé a közlekedést gépjárművekkel. Így a modern haditechnika adta lehetőségek nem érvényesülnek, de még az élőerőt sem lehet úgy alkalmazni, mint a jól járható terepen, mert nincs lehetőség súlyképzésre. A váratlanság szerepe is háttérbe szorul, mert a védő pontosan tudja hol várható az ellenség támadása. Persze a védőnek sincs egyszerű dolga. Az erődharc - állították - egyike a legsúlyosabb harccselekményeknek, nem csak a támadó, hanem a védő szempontjából is. Egy erődrendszer tervezésénél ezt is szem előtt kellett tartani. Súlyozottan ítéltek meg minden olyan hibát, amely a védők rendkívül nehéz helyzetét még súlyosbította. Az erődökbe zárt védők helyzete hasonló a tengeralattjárókra beosztottak helyzetével. A mozdulatlanságra való kárhoztatás fokozhatja a pánik hajlamot és kedvezőtlenül hat a harci kedvre is. Az erődbe zárt katona nem igen számíthat felmentésre, visszavonulásra sincs lehetősége. Ha nincs remény a győzelemre a pusztulás vagy a megadás között, választhat. A belga és a francia erődrendszerek sorsa megkérdőjelezte, vajon érdemes-e egyáltalán olyan óriási ráfordítással erődöket építeni. A magyar katonai vezetés úgy gondolta, hogy igen érdemes, de csak bizonyos feltételekkel. Az erődöktől túl sokat várni - ráadásul azokat bevehetetlennek képzelni - súlyos tévedés volna. Az erőd mérete midig az elérendő céllal álljon arányban. Minél hosszabb ideig kell egy erődnek ellenállni, annál erősebbnek kell lennie és mélységben is lényegesen jobban ki kell építeni. Ahol csak rövidebb ideig kell ellenállni ott könnyebb fajsúlyú erőddel is megelégedhetünk. Tisztán védelmi céllal épült erődítések nem érnek sokat, bármilyen erősek is legyenek. Mint a francia példa jól bizonyította, az ilyen erődrendszerek a hadsereg kiképzésének, szervezésének és elsősorban támadó szellemének akadályozói. Azt vallották, hogy az erődök valódi értéke abban rejlik, mennyire képesek a hadsereg offenzív szellemben vezetett hadműveleteit megkönnyíteni. Márpedig a magyar politikai és katonai vezetés elképzeléseiben nem a védekező mozzanatok voltak döntőek. A fegyveres revízió végrehajtásához olyan haderőre volt szükség, amelyik ezt végre is tudja hajtani. Az első bécsi döntés, a Felvidék 1938-ban történt visszacsatolása, Kárpátalja 1939-es visszafoglalása, majd az 1940-es észak-erdélyi bevonulás időszakában és azt követően került előtérbe a már visszacsatolt területek megtartása és az ezeréves határok védelme érdekében a Kárpátok erődítése. Nem volt ez újszerű gondolat, hiszen népünk történelme során számtalan esetben került sor ezen csodálatos természeti képződmény védelmére. Korábban elegendő volt a hágók lezárása, eltorlaszolása, azonban a modern haditechnikával szemben ez már nem volt elegendő. A hágók, szorosok lezárására hatalmas betonerődök építhetők ugyan, de a célt, az ellenség feltartóztatását elérni nem lehet vele. Mint a háború addigi tapasztalatai bizonyították, a nagyköltséggel felépített, modern technikával felszerelt hatalmas beton erődök csodásan ellenálltak a tüzérség tűzcsapásainak, a repülőgépek bombatámadásainak, de teljesen védtelenek voltak a szökellő, kúszó, magával robbanóanyagot cipelő katonával szemben, aki ha - kihasználva a saját csapatok lefogó tüzét, vakítását, ködösítését stb. - eljutott a betonmonstrumig nagy valószínűséggel fel is robbantotta azt. Többek között ezeket a tapasztalatokat is figyelembe kellett vennie az 1940 őszén fel-állított Erődítési Parancsnokságnak, amely hozzákezdett a Keleti-Kárpátok erődítési tervének kidolgozásához.
Ekkor még nem volt ismeretes, hogy a Kárpátokban létrehozandó erődvonal része lesz a Szovjetunió ellen készülődő Wehrmacht hadászati tervének a Barbarossa tervnek. A magyar katonai vezetés 1940 decemberében szerzett tudomást a Szovjetunió elleni esetleges fegyveres fellépés lehetőségéről. A német vezérkar a tájékoztatás alkalmával arra kérte Bartha Károly honvédelmi minisztert és Werth Henrik vezérkari főnököt, hogy a Kárpá-talján építsenek ki egy erős védelmi rendszert, és szükség esetén legyenek kész annak megszállására. Ennek fejében ígéretet tettek korszerű fegyverek szállítására (tábori lövegek, harckocsik, repülőgépek) ami elengedhetetlen volt a magyar királyi honvédség fegyverzetének korszerűsítéséhez. A magyar vezérkar a tárgyalások után szinte azonnal hozzáfogott a védelmi feladatok megszervezéséhez. Megkezdték az 1. hegyidandár felállítását, valamint a térségben levő határvadász-erők egységes vezetés alá helyezését, így hozták létre a 8. határvadász dandárt. Az erődvonal nagybani kiépítése is megtörtént, így a védelmére kijelölt két dandár 1941. április 11-én meg is szállhatta azt. Elgondolás az erődvonal működésére A magyar katonai vezetés a háború addigi tapasztalataiból levont következtetések alapján olyan erődvonal kiépítését határozta el, amelyik nem hasonlított az addig kiépített egyetlen erődhöz sem. A Kárpátok nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználva olyan védelmi rendszert dolgoztak ki, amelyik csak a járható irányok lezárására hivatott. A határon, azaz a hágókon védőműveket nem építettek. Az ország belsejébe futó folyó és patakvölgyek, szorosok védelmére koncentráltak, hiszen az ezer méternél magasabb hegyek nagyobb csapatok támadására alkalmatlan. Gépjárművek, harckocsik, lóvontatta szállítójárművek számára csak az említett irányok járhatók. Ezeket a völgyeket az ország belseje felé eső részen egy-egy völgyzárral látták el. A völgyzár rendszerint 15 - 20 bunkerből állt.
A bunkerek szándékosan nem rendelkeztek lőréssel, mindössze a személyi állomány és a fegyverzet épségének megóvására szolgált. A bunkerek nem rendelkeztek szellőzőnyílással sem, ami arra utalt, hogy nem terveztek hosszabb idejű benntartózkodást. Kétfajta bunkert építettek az egyik alapterülete 9 négyzetméter, a másik 6 négyzetméter volt. Az egyik egy raj, a másik egy félraj befogadására volt alkalmas. Ezeket a bunkereket mélyen a föld alá építették, 60 cm vastag födémmel, amire még 1 m vastagságú rétegben zúzottkő majd 1 -1,5 m vastag földréteg került.
A bunkerekhez csatlakoztak a futóárkok, amelyek a nyit tüzelőállásokhoz vezettek. Minden fontosabb fegyvernek több váltóállást is kiépítettek. Ezek a tüzelőállások általában egymás fölött a hegyoldalban helyezkedtek el, emeletes tűzrendszert képezve.
A védőállások egymással tűzösszeköttetésben voltak, hogy egymást tűztámogatásban tudják részesíteni. A völgyzárban a gépkocsival járható utakat, patakvölgyeket elaknásították és lebetonozott harckocsi akasztó prizmákkal tették járhatatlanná.
Az utakat kettős vasbeton sorompókkal látták el, amelyek között kanyarogva lehetett áthaladni. A völgyzárakban csak ritkán és elkerülhetetlen esetekben építettek lőréssel is rendelkező bunkert.
A bunkerek ajtaja rendszerint a leszerelt román és cseh erődvonalból származott. A völgyzár védelmét egy-egy erődszázad látta el, amelyik nem sokban különbözött egy gyalogszázadtól. Természetesen több sorozatlövő fegyverrel, aknavetővel, gránátvetővel és páncéltörő fegyverekkel is rendelkezett. Az erődszázad mögött 4-6 km-re volt kiépítve annak a határvadász zászlóaljnak a védőkörlete, amelyikhez az erődszázad is tartozott.
Itt már nem építettek annyi bunkert. A vezetési pontokon kívül a segélyhelyek készültek föld alá süllyesztett vasbetonbunkerek mintájára. A völgyzárak közötti hegygerinceken határvadász portyázó századok tartották az összeköttetést. Háború esetén, a gerinceken gyalogos csapatok által kiépített és védett tábori erődítések húzódtak. A völgyzárak mögött védő határvadász zászlóaljak nem jelentették az erődrendszer hátsó határát, mert ezek mögött (az elvek szerint) hegyi, vagy gyalogos csapatok álltak szükség szerint készenlétben, hogy a betört ellenséget visszaverjék. Az elképzelések szerint ugyanis a völgyzárban védekező erődszázad az ellenség tüzérségi tüzelőkészítése idején a bunkerban tartózkodik, a tűz a nyílt tüzelőállásokban nem igen tud kárt tenni. Az ellenséges gyalogság támadásakor a nyílt tüzelőállásokból vívják a harcot, amelyet a mögöttük védő határvadász zászlóalj hegyi ágyús ütege is támogat. A völgyzárat az erődszázadnak csak addig kell védeni, míg az ellenség támadását fölényesen vissza tudja verni. Mikor az ellenség nyomása olyan nagy lesz, hogy veszélyezteti a század létét, akkor a század rajai ismét - teljes fegyverzettel - a bunkerekbe vonulnak, és magukra zárják az ajtót. Mivel a bunkerből nem lőnek a támadónak nem áll érdekében a bunker ajtaját berobbantani, hanem folytatja a támadást tovább a völgyben a határvadász zászlóalj támpontja felé, amelyik az elképzelések szerint megállítja az előretörést. Ez a feltétele annak, hogy a zászlóalj mögött támadó csoportosításban lévő hegyi-vagy gyalogos egységek ellentámadása visszavegye a völgyzárat. Ekkor az erődszázad ismét felveszi eredeti harcrendjét, és minden kezdődhet elölről, mintha nem történt volna semmi. A fentiekből kitűnik, hogy a honvédség szakemberei 1940-44 között egy olyan erődvonalat építettek ki, amelyik egyedülálló vállalkozás volt Európában. Nem a felhasznált anyag-mennyiséget, az erődök nagyságát tekintve, hanem a működési elve volt egyedülálló. Kímélve az anyagot, kímélve az emberi életet, a lehető legnagyobb teljesítményre volt képes. Természetesen nem a Vöröshadsereg nagyszabású támadása ellen készült, - talán a szemtanukon kívül nem sokan tudják, mert nem illett róla beszélni - de azt is feltartóztatta. Csak Románia kiugrását követően veszítette el jelentőségét, mert délről megkerülték a szovjet csapatok, így a további védelme értelmetlenné vált.
|