A találkozás

Szokatlanul kellemes őszi éjszaka volt. Keme csendben, gondolataiba mélyedve sétált hazafelé a kihalt utcán. Élvezte, hogy egyedül van, senki nem zavarja. De egyszer csak egy ház sötétjéből előlépett valaki. Egy vékony, 20-25 év körüli férfi volt. Fekete ruhát viselt, sötét haján látszott, hogy gazdájának nem a fésülködés a legfontosabb napi teendője. Fekete szemei csak úgy villogtak az arcán harciasan. Kezében sétapálcát lóbált. Ruházata furcsa volt, jó állapotú, de szabása arra utalt, hogy régen készülhetett. Az egész ember nagyon különös volt.

-Üdvözöllek Keme! -Szólt az idegen-

A fiú nagyon megijedt.

-Honnan tudod a nevem? Ki vagy te?

-Petőfi Sándor a becsületes nevem. –mondta a fiatalember keményen.

Keme, mikor az ismert nevet meghallotta, nem is tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. A fiatalember valóban megtévesztésig hasonlított a rég halott költőre. Ez csak valami eszelős részeg lehet. –gondolta. Majd kap egy kis aprópénzt, és nem fáraszt sokáig. De az idegennek nem apró kellett. Látva Keme hallgatását, újra megszólalt:

-Látom, nem tudod mire vélni látogatásomat. Hallottam, baj van az országban, de nem tudom hogy mi az. Így hát eljöttem, hogy megkérdezzelek.

-Hogy lehetnél te Petrovics, aki eltűnt 1849-ben? Ha csak az dédunokája lennél, akkor is idősebb kellene hogy legyél! Ne fárassz engem, menj a dolgodra. Nem érek én rá minden jöttmenttel társalogni.

A fiatalember arca elsötétült.

-Hogy mersz Petrovicsnak, és jöttmentnek nevezni?

-Nem téged neveztelek Petrovicsnak, hanem azt az alakot, aki eltűnt 1849-ben, Segesvár alatt. De most menj a dolgodra!

És ekkor hihetetlen dolog történt. A fiatalember egy szempillantás alatt eltűnt, mint a kámfor, majd a következő pillanatban Keme háta mögött termett pár méterrel. A fiúnak nem lehetett több kétsége, hogy valamiféle földöntúli, szellem lénnyel áll szemben. Rettentően megijedt, és ezt látogatója is észrevette.

-Ne félj! –szólalt meg a szellem. Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Nem akartalak megijeszteni, de valahogy be kellett bizonyítsam az igazamat. Úgy látom, a mai világból eltűnt minden bizalom. Most hát beszélgessünk! Mi az utódok véleménye rólunk? Mi a baj az országban? Az emberek tisztelik a Petőfi nevet?

-Lassabban! –szólt Keme, akinek időközben kezdett visszatérni bátorsága. –Te nem Petőfi vagy, hanem Petrovics. Az anyád alig beszélt magyarul!

-Elég legyen a sértegetésekből! Miért mondod ezt?

-Gondolod, hogy valaki attól lesz magyar, hogy szépen cseng a neve?

-Nem! Attól lesz magyar, hogy életével, és halálával a magyar hont szolgálja hűen!

Keme elcsendesedett.

-Szerintem ez még nem minden. A vér nem válik vízzé. De nem akarlak emiatt bántani, nem tehetsz róla, hogy hová születtél.

-Felelj hát a kérdéseimre! –szólt a rég halott költő, még mindig ingerülten.

-Hogy emlékszünk e a márciusi forradalom hőseire? Igen. A hősökre igen. Általában téged is ünnepelnek, ha eljön március idusa. De milyen ünneplés ez? Az emberek jelentős hányada szégyennek érzi a kokárda viselését, még az évnek egyetlen napján is. Sokan talán azt sem tudják, miért viselik. Vannak azonban olyanok, akik a hősökről megemlékeznek méltón.

-És rólam is?

-Neked még egyenruhád, lovad sem volt a segesvári csatában. Fegyvertelenül, civilként voltál ott.

-Szedtem föl fegyvert, gondolhatnád!

-Mindegy. Nem vitatom, ha testeddel nem is, de lelkeddel szolgáltad a forradalom ügyét. De térjünk csak vissza a kokárdához. Bár én tisztelem a magyar hősöket, akik meghaltak a hazáért, de a kokárdát én sem becsülöm sokra.

Petőfi érdeklődve figyelt.

-Nem veszem fel, -folytatta Keme- mert ilyen kokárda volt azoknak a mellén is, akik Franciaországban, magukat forradalmároknak nevezve, hamis jelszavakkal az ajkukon gyilkoltak nőket, gyermekeket, családokat.

-De céljuk nemes volt! A világszabadság eszméje vezette őket.

-Világszabadság? –fintorgott Keme. Létezhet olyan? Magyar vagy te, vagy talán a világ minden országát hazádnak gondolod?

-Magyar vagyok, teljes szívemből. De miért mondod, hogy hamisak voltak a francia testvéreink jelszavai?

-Keme arca elsötétült. Jobb neked, hogy Segesvár alatt elestél. Talán még megérhetted volna, mit csináltak azok, akik utánatok a zászlajukra tűzték a nemzetköziség, a világszabadság, a testvériség, és egyenlőség jelszavát. Ne félj belekóstoltál volna a köztársaságba…

A kísértet érdeklődve figyelt. Akkor hát beteljesedett? Ne is mondd tovább! Véres harcok árán, de kivívták végre a szabadságot! Tudtam én, hogy nincs itt semmi baj! -szólt a költő lángoló arccal.

-Várj! Nem létezik olyan, hogy szabadság! Amíg egynél több ember él a földön, addig nem teljesedhet be az egyenlőség sem, és soha nem lesz testvérré minden ember! Nem azért harcoltak őseink ezért a gyönyörű hazáért, hogy most a nemzetköziségre, és testvériségre hivatkozva azt harc nélkül adjuk idegen kezekbe. És ha tudni akarod, elmondom, mit csináltak az egyenlősdit hirdető patkányok az országgal 1918-ban! Halomra gyilkolták a magyart, sokszor ok nélkül, a legkegyetlenebb módszerekkel. Mindent, ami érték, el akartak tüntetni, az ország haderejét felszámolták, kiszolgáltatva a sok vér által eddig megtartott földünket a szomszédok mohóságának, akik egy percet sem vártak, és annyit foglaltak el, amennyit tudtak. Megszerezték még a fővárost is! Aztán a még nagyobb hatalmú baráti országaik mindezt papíron is szentesítették, ez volt immár 87 éve. Azóta földünk kétharmadát bitorolják gazemberek, és népünk harmadát ölik, verik, sanyargatják, és tartják elnyomva! Akik ezt előidézték, azokat kommunistáknak hívjuk, bár ők magukra jobban szeretik a szocialista jelzőt.

-Elszomorítasz. –szólt a kísértet.- Ezek az emberek talán nem jól értelmezték ezeket a magasztos jelszavakat.

-Ezeket a jelszavakat lehet így is, úgy is értelmezni, ahogy éppen kapóra jön. De a bűnlajstrom még nem teljes! Miután ezt a patkányforradalmat leverték, húsz évre helyreállt a rend. Az ország gyönyörűen fejlődött. De mindenki tudta, hogy amíg a jogos tulajdonát nem kapja meg egy nemzet, addig nyugta nem lehet. Így jött a második háború. Sokkal pusztítóbb volt minden eddiginél. Két kultúra, két világrend elkeseredett összecsapása volt ez, amiből a barbárság került ki győztesen. És újra beszivárgott a vörös rém a hazánkba. Hiába harcoltak katonáink utolsó vérükig, félelmet nem ismerve, a túlerő győzött. A barbárság nem ismert határokat. Nem tudták mi az a becsület, mi az a hit, mi az a haza. A néppel kegyetlenül bántak. Már ahogy jöttek, az is borzalmas volt; a nőket megbecstelenítették, a férfiakat megölték, vagy rabságba hajtották. Aki értékesebb, nemesebb volt mint ők, azt az egyenlőség jegyében irtották ki. A kommunista semmirekellő, erkölcstelen, gyenge, sunyi népség. Egyenlőséget hirdet, mint 1848-ban hirdettétek ti is. De ezek nem magukat akarják felemelni, hanem a náluk jobbakat akarják elpusztítani, letaszítani, hogy így érjék el az egyenlőséget. Nincs ezeknek se Istenük, se hazájuk. Szent Koronánkat sem tisztelik, és sárba tiporják az emberi értékeket.

-Korona? Minek az ide?! Nem kellenek többé népnyúzó királyok, nemesek! Uralkodjon végre a nép! –kiáltott a kísértet.

-Hát nem érted? –kérdezte Keme. Azok is ezt mondták, akikről mesélek neked! Mit gondolsz, mi van ott, ahol nincs király?

-Ott a népé a szó! –válaszolta komolyan Petőfi.

-Esetleg a mesében. A királyságban több szava lehetett a népnek, ezt elhiheted. –szólt Keme.

-Ha egy senkiházi osztrák fején a korona?

-Nem! Mi sem akarunk többé Habsburgokat látni! De annál inkább akarunk Szent Lászlókat, Hunyadi Mátyásokat! A Szent Korona eszméje biztosított a sok nép békéjét a Kárpátok ölében! Király kell az ország élére!

-Hogy sanyargassák a népet? –mondta harciasan a kísértet.

-Tehát király nélküli országot akarsz? Akkor jó helyre jöttél!

Petőfi arca mosolyra húzódott.

-Hát akkor csak elértünk valamit! Nem hiába mondtam, hogy akasszuk fel a királyokat!

-Csak ne heveskedj! –intette le a fiú. – miután a királyságot vérbe taposták, kíméletlen elnyomás következett, ahogy ezt neked már említettem. És bár ez papíron véget ért, a nyomait még mindig nyögjük. Nincs béke a világban. Sok országban háború folyik, ártatlanok vére folyik patakokban, anyagi javakért, gazdasági érdekekért, hamis, látszólagos értékekért.

-De mi a helyzet itthon? –vágott közbe a szellem.

-Maradék országunk teljesen kiszolgáltatott lett mindenféle országok kénye-kedvének. A vezetőink csalnak, lopnak, hazudnak, de a nép szenvedéseit nem enyhítik, sőt, ahol tudják, megalázzák az embereket. A becsület, a régi értékek kiveszőben vannak. Egyetlen úr a pénz.

Egyre hidegebb lett. A két ember sétálni kezdett. A költő ízlelgette a hallottakat. Arcára kiült a szomorúság. Kétségek gyötörték. Talán egész végig tévúton járt? Vagy csak az utána jövők értették rosszul a jelszavakat? Mi van akkor, ha ezért ő is felelős. Vezetni akart, de nem így képzelte el azokat, akik a nyomába lépnek.

Ahogy közeledtek a belvárosba, egyre több élet mutatkozott, pedig már éjfél elmúlt. Zajokat hallottak, szirénázó autók vijjogtak el mellettük. Petőfi nem győzte nézni őket. Tele volt kérdésekkel, de csendben maradt.

Egyre közelebb értek a zajforráshoz. Kiabálás, szirénák, és lövések zavarták az éj csendjét. Szembe velük emberek futottak. Arcukat sál fedte, sokuk ruhája véres volt. Nők, gyermekek is voltak köztük. Kezükben zászlót vittek. És jött a lovasroham, ami mindent, mindenkit elsöpört. Nem volt kegyelem. A kardlap mindenkit elért, emberek zuhantak a földre, fröcskölt a vérük. A költő nem hitt a szemének: a lovasok, és az utánuk jövő gyalogos társaik kitépték a zászlót az emberek kezéből, miközben verték őket. A zászlót ledobták, és rátapostak. De az emberek felálltak újra, és megint magasba emelték a véres, ősi zászlót. Mindig egyre magasabbra, és a zászló jóval magasabban volt, mint akármelyik lovas rendőr, magasabban volt még a parlamentnél is.

Keme megfogta Petőfi ruháját, és húzta magával, úgy futottak be egy kapualjba.

-Mi ez? Kérdezte a költő, az izgatottságtól remegve, kiabálva.

-Ezt egyesek úgy hívják, demokrácia, népuralom. Mások úgy hívják diktatúra, vagy rendőrállam. Nézőpont kérdése. Ez a maroknyi ember megelégelte a mindennapos megaláztatásokat, azt, hogy országunk vezetői semmibe veszik a népet, és idegeneknek adják el az országot.

-Hogy kezdődött ez? –kérdezte Petőfi.

-Pont ötven éve volt, amikor az ország fegyvert fogott a népnyúzók ellen, akik az egyenlőséget hirdették. Most újra harcolni kell, hogy biztosítsuk a nemzet jövendőjét. Ha elbukunk, itt mindennek vége lesz.

-Attól félek Keme, hogy neked van igazad. –mondta a költő lesütött szemmel. -Tévedtem… Az ember sosem lesz egyenlő, mert nem lehet az. A demokrácia pedig halott dolog, ahogy a köztársaság is. A befolyásos, pénzes ember mindig a kisember fölé kerül, amíg eltűrjük. Hibámat beismerem, és kész vagyok jóvá tenni. De ne vesztegessük tovább az időt, még a testvéreink véreznek.

Azzal felugrott, és Kemével együtt rohanni kezdtek az ellenség felé, úgy, ahogy régen Segesvár alatt: egyenruha nélkül, ló nélkül, fegyvertelenül, de mindent elsöprő elszántsággal.

                                                                        2007. III. 11