A MAGYAR VISELET EREDETE ÉS TÖRTÉNETE

1. Kalotaszegi pár - Couple 3. Hun fejedelem - Hun Prince 4. Testőr - Body Guard 6/a. Rimóci legény - Palóc Man 7. Ormánság 9. Főúr mentében - Aristocrat in "Mente" 11/a. IV. László király - King László IV 12. Férfi dolmányban - Gentleman in Doublet 13. Magyar tábornok - Hungarian General 15. Hölgy nemzeti viseletben - Lady in National Dress 17. Mente 19. Magyar királyi pár - Royal Couple

Egy nép kultúrájának közvetlen megnyilvánulása, ami a tömegek életével szorosan összefügg, sorsukat végigkíséri, egyes események emlékét megőzi és megmagyarázza az a viseletük. A mi nemzeti viseletünk is híven tükrözi a sok évezredes magyar sorsot, mely időben és térben oly különböző helyeken ért el fontos korszakokat. A magyarok sorsával, történelmével együtt halad a viseleté is.

Eurázsia magyar és rokonfajú turáni népei nemcsak hadakozáshoz értettek, de volt szervezetük, törvényhozásuk és művészi kultúrájuk. Vitathatatlan, hogy Kelet fejlett művészi kultúrájának kialakításában a turáni népeknek részük volt. Sőt Európa kultúrtörténetére is maradandó hatást gyakoroltak. Egyik nevezetes érték, amelyet Európa földjére hoztak, illetve elterjesztettek, ruházatuk művészi becsű szabása és díszítése volt. (1. kép: Kalotaszegi legény és leány pártában és muszulyban. 2. kép: Nemes hölgy és úr arannyal gazdagon hímzett ruhában, XVIII. század.)

A hun fejedelmeket a fémtárgyak ábrázolásaiból ismerjük. Öltözéküket vizsgálva, meglepő hasonlóságot találunk a magyarság ősi viseletével, melyet a XX. századig megőrzött nálunk a főurak díszöltözete és a nép sokféle viselete.

A szentpétervári Ermitázs-gyűjteményében látható egy ezüsttálon egy IV. vagy V. századbeli hun fejedelem lovon ülő alakja, amint hátrafelé nyilaz. (3. kép: Hun fejedelem lovasalakja) A körvonalban megmutatkozó ruházata, mely térdígérő, övvel leszorított dolmányból és szűk nadrágra felhúzott csizmából áll, mind a szabása, mind egész formája a mi régi uraink viseletét adja. A süveg homlokboglárja, a mellcsat, az öv, a csizma széle és a lószerszám megmutatják azoknak az apró fémvereteknek az alkalmazását, melyek honfoglaláskori sírjainkban oly nagy számban találhatók. A fejedelem bajuszviselete is hasonló a magyarokéhoz.

Anonymus azt írja a XI. vagy XII. század végén, hogy a régi haza földjén sok volt a nyuszt, úgyhogy nemcsak nemes, hanem a gulyás, kanász és juhász is evvel ékesíté ruháját azon a földön... Megemlíti, hogy szövetből voltak sátraik, nyusztok és más vadak bőrével ruházkodtak. A honfoglaló magyar ruházatának főanyaga is a bőr lehetett. Ezt letarolva, vagy prémjével együtt használták. Megfigyelhetjük, hogy a mai magyarok ruházatában is milyen nagy szerepe van a bőrnek. Ezer évvel ezelőtt is megvolt a kacagány, ködmön, bekecs, suba. Bőrből volt a szűk nadrág, a lágytalpú csizma, a prémes süveg és kalpag. Bőrből voltak az övek, tarsolyok, nyergek és a lovak sallangos szerszámjai. (4. kép: Testőr párducbőr kacagányban, díszesen felszerszámozott lovon, XVIII. század. 5. kép: Különféle magyar bundák, XIX. század.) Erről tanúskodnak a honfoglaláskori sírok, melyekből nagy számban kerülnek elő gombok (A gombot a magyaroktól vették át Európa népei.), pitykék, boglárok, veretek és kapcsok a maradék bőrdarabokkal. Tehát a fémpitykéket, boglárokat süvegre, övekre, bőrcsizma szárára, s az ujjas felsőruhára is tették, nemcsak díszítésként, hanem a fegyverek elleni védelemül is. Számos vidék pitykés férfimellény-viselete ide vezethető vissza. (6/a kép: Rimóci legény pitykés mellényben, Nógrád megye. 6/b kép: XIX. századi pitykés fiú mellény. Amerikai Magyar Múzeum tulajdona.)

Őseink ismerték a tímár-, szűcs- és varga-mesterséget; értettek a szűrposztó (nemez-szövet) és abaposztó készítéséhez. A nemezszövetet sátorfalnak, takarónak, szőnyegnek és a ruházathoz használták. Vászonból volt az ing és a bő, ráncos gatya. A nők, keleti szokás szerint, hoszszú ingfélében jártak, melyből kettőt is felvettek. A felsőt, amit ma ruhának nevezünk, hímzéssel díszíthették. A szösz, kender, orsó, vászon, gyolcs, szőni, varrni szavak már a honfoglalás idején megvoltak nyelvünkben. Egy érdekes régi szavunk a fehérnép, ami általában nő-t jelent, s a túlnyomóan fehér ruházatukkal magyarázható. Némely vidéken, mint az Ormánságban, a Somogy megyei Csököly faluban, Göcsejben, Torockón, a Barcaságban (hétfalusi csángók) a nép ma is majdnem teljesen fehér gyolcsöltözetben jár. (7. kép: Ormánsági fiatal asszony fehér háziszőtt gyolcsban. 8. kép: Göcseji öregasszony fehér viselete.) Néhol esküvőre, máshol pedig gyászra öltözik hófehérbe a magyar. Ezzel a sok fehér ruházattal bizony fontos volt az állandó tisztálkodás is, ami akkoriban Európában még nem volt szokás. Így érthető, hogy a bizánci írok elismeréssel szólnak a magyarok tisztaságáról, szépségéről és tábori fürdőikről. Ezt aztán igyekeznek tőlük átvenni. A kabát (khabad) és mente (mandyae) is megtetszett nekik, mert átveszik öltözetükbe - írják. (9. kép: Főúr prémmel díszített mentében, XIX. század. 10. kép: Városi polgár prémmel díszített mentében, XIX. század.)

A kereszténység terjesztésével nemcsak az ősi vallást de a szokásokat is tiltották. Az ősi ruházat elhagyása és a nyugati öltözékhez való alkalmazkodás a vallásváltoztatás következtében terjedt el a felső osztályokban. A nép nem hagyta el a szokott ruhát és idővel az előkelőek is visszatértek régi keleti pompaszeretetükhöz. Annyira szerette a magyar a fényűző viseletet, hogy rendeletekkel igyekezték tiltani a díszes öltözködést egész történelme folyamán.

XI. századbeli magyar férfi viselet a pécsi székesegyház domborművein látható: két magyar úr gyönggyel kivarrt ingben, bogláros mentével és csúcsos süvegben. A velencei Szent Márk-templom egyik mozaikján nyilas magyar vitéz látható hármas hajfonattal, ködmönben és magasszárú csizmában.

A tatárjárás idején a kun betelepülők viselete nagy hatással volt a magyarságra, főleg mivel a király is abban járt. A kun köntös földig ért, derékban testhez simult és csípőtájban ráncolódott. A hegyes, hosszú süvegüket, melynek felhajló és bevágott karimája volt a magyar urak is hordták. (11/a kép: IV. László király kun – “pogány” vagyis ősi – viseletben, oldalt csukós, ráncos aljú köntösben és csúcsos süvegben, Képeskrónika 1358. 11/b kép: IV. László király, Undi Mária rajza.) Az itt ábrázolt IV. László királyunk öltözete erősen emlékeztet néhány ma is használt népviseleti darabra. Valószinűleg a “kun” viseletnek nevezett ruházatot már az ősmagyarok is hordták, és IV. László királyunk idejében újra visszatértek viseléséhez. Ebben az időben terjedt el a női öltözék régi ingformájára kerülő, deréktól ráncolt, prém- vagy zsinorszegélyes, hosszú szoknya.

Az Anjou-korban a magyar úri öltözék annyira tetszett az előkelő idegeneknek, hogy átvették és külföldön is elterjesztették. (12. kép: Gombos kurtaujjú dolmány, hímes ingujj, szűk nadrág, lent gombbal záródik, sarú és bőrkapca, XVII. század eleje.) A régi, nemes formájú, testhezálló dolmány, a lábra feszülő szűk nadrág és csizma, a mente és kacagány (párduc-, tigris- vagy farkasbőrből) a magyar férfiak kedvelt ruhadarabjai maradtak egészen a XX. századig. Prémes süveg boglárjába tűzött daru, kócsag vagy kerecsentoll egészítette ki a férfiöltözéket. (13. kép: Magyar tábornoki díszruha. Dús zsinorzású dolmány, prémmel szegett mente, párducbőr kacagány, prémsüveg kerecsentollas forgóval, XVIII. század. 14. kép: II. József gyerekként magyar díszruhában, mentében, prémsüvegben, XVIII. század – a ruha a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona.)

A női viselet időtálló darabjai: alsóing, felső ing (felimeg) sokszor ráncos, hímzett és gyönggyel díszített ujjakkal, testhezálló, hímzéssel, gyöngygyel, sújtással díszített ingváll/fűzőváll, melyet zsinórral fűztek egybe, bokáig érő, erősen ráncos szoknya, többsoros bársony vagy csipke szegéssel, széles, ráncolt kötény (előkötő), szintén csipke, hímzés, rece díszítéssel. (15. kép: Hosszú ráncolt szoknya, csipkével díszített szoros fűzőváll, csipke kötény, bő mente. Minden darab gazdagon zsinórozott. 16. kép: Főúri hölgy esküvői ruhája, 1687.) A nők is viseltek mentét, subát, süveget, díszes főkötőt, a lányok gyöngyözött, bogláros vagy pillangós pártát, gyöngyös virágokból font koszorút, kezükben keszkenőt. Feltűnő, hogy ezeket a ruhadarabokat az úri osztály és a falusi nép egyaránt viselte. A különbség az anyag minőségében és a kivitelezésben mutatkozott csupán.

Mindenkor hangsúlyt fektettek úgy a férfi, mint a női ruházat elkészítésénél a színek és díszítés összhangjára. Ezért is olyan ízléses és festői a magyar úri- és népviselet. (17. kép: Esterházy László mentéje, XVII. század közepe. 18. kép: Gazdagon hímzett szoknya és vállfűző, Esterházy Orsolya ruhatárából. XVII. század közepe.)

Figyelemreméltó az is, hogy úgy a régi, mint az újabbkori ábrázolásokon a magyarok mindvégig kedvelték a testhezszabott viseletet, mely kihangsúlyozta karcsú derekukat, szép testalkatukat. (19. kép: Magyar királyi pár székely falfestményről, XIII. század. 20. kép: Udvarhölgy és nemesi családból származó apródja, XVI. század.) A nemesi öltözetre jellemző a színek pompája, tiszta feketét csak mély gyász idején használtak.

A magyar nemzeti viselet ősi és időtálló voltát az is bizonyítja, hogy a különböző politikai- vagy divatáramlatok hiába nyomták el, vagy szorították ki több ízben, a magyarság újra és újra visszatért ahhoz a ruházathoz, mely alkatának és lelkiségének legjobban megfelelt. Remélhetőleg a XX. század elszürkült falanszter rendszere sem semmisíti meg végérvényesen ezt a több évezredes örökséget.