Könnyeimnek dúló záporában állok
Keserűség, bánat mossa végig arcom
Erdei állatok vadcsapásán járok
Alvó fák álmodják mindig izzó harcom

Fel, fel, fel szüntelen, mászom egyre feljebb
Nyirkos, hűs sziklákon kapaszkodom
Felordító csendű barlangokba beljebb
Vágyaktól szakadok, már nem ragaszkodom

Fel, fel, fel még tovább, szállok föl az égnek
Világfa ágain Hozzád emelkedem
Úttalan utasa csendes nagy kékségnek
Segítőm lámpásként, óvva szárnyal velem

Megyek, mert Te vársz ott, hófehér ruhában
Tenger lágy fodraként hullámzó szép hajjal
Égi nagy vászonnak szabad mámorában
Festesz naplementét vöröslő olajjal

Fess, csak fess még, kérlek, áldott tehetséggel
Álmaid titkait rajzold csillagútra
Világíts felettünk igaz szerénységgel
Ami sosem halt meg, támadjon fel újra

Fess zúgó folyókat, vadregényes parttal
Párnákat, melyeken éjszaka pihentél
Fess vágtató lovast, rendbe font varkoccsal
Szűk párizsi utcát, merre sokszor mentél

Fesd ki a világot álmaiddal végre
Légy a szürkeséget boldogsággá festő
Fesd ki nagy szívedet arannyal az égre
Minden festők között számomra az első

Közülünk elmentél, nem vagy messze mégse
Felhő-ecseteddel napra nap dolgozol
Csillagos szemünkkel nézünk égi képre
Szívünkbe ott mindig új örömöt hozol

És ha csendes éjen, megpihenő tájon
Susogó mezőre halkan kisétálok
Fölémborul védőn aranypettyes vászon
Megtalállak Téged, új csillagot látok

(2004.)