Árpád-házi László, magyarok királya nem csak testi erejével, szálfa termetével tűnt ki kortársai közül, de tudásával, művészi érzékével és lelki jóságával is. Isten kegyeltje volt. Nevéhez csodák főződnek és a mondák végtelen sora. Az ő kívánságára avatták szentté István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt. Halála után szentté avatták őt magát is. Egy alkalommal László király és serege napokig nem leltek vizet a
sziklás, kietlen karszti tájon. Szomjúság gyötörte a hadat, az emberek kiszáradt torokkal, elgyöngülve vánszorogtak, és a végpusztulás árnyéka
nehezedett reájok. Végül is aléltan megállt a menet a sziklás, száraz
pusztaság közepén, az emberek eldőltek, halálukra vártak.
László király félrevonult a katonáitól, s térdre borulva hosszasan
imádkozott Istenhez segítségért. Majd lábra állt megint, megmarkolta
súlyos harci dárdáját, s minden erejét összeszedve beleütötte a fegyver
acél hegyét a sziklába.
- Isten nevében vizet fakassz! - kiáltotta.
Abban a pillanatban, ahol a dárda hegye a sziklára ütött, tiszta vizű,
bugyogó forrás eredt, gazdagon öntve Isten áldását az elcsigázott emberek számára.
Egy másik alkalommal betegség tizedelte seregét. Hulltak az emberek,
akár a legyek. A királyi sereg tábora haláltáborrá változott. László
király sátrában imádkozott, majd fogta íját, kiment a tábor szélére, s nyilát kilőtte a mező irányába. Az őszi napfényben csillogva szállt a királyi
nyílvessző, majd széles ívben földet ért megint, egy jelentéktelennek tetsző, kis növényke levelét szúrva keresztül. A király parancsára zsákokba gyűjtötték annak a növénynek a leveleit, amennyit csak leltek belőle a környékbeli mezőkön, megfőzték vízben, s a vizét megitatták a betegekkel. A járvány azonnal megszűnt. Ezt a kis növényt a nép ma is
Szent László füvének nevezi.
Kelet felől a kunok nyugtalanították abban az időben a megtelepedett
magyarokat. Újra meg újra betörtek a keleti gyepűn, és hiába mért rájok
a királyi sereg véres vereséget Cserhalomnál, továbbra is portyázták Erdély földjét, dúlták, rabolták a népet.
László király többször is kiverte őket az országból.
Egy ilyen alkalommal a fosztogató kunok, hogy életüket mentsék, kiszórták futás közben a rabolt arany tallérokat, arra számítva, hogy kapzsiságukban a királyi vitézek abbahagyják az üldözést, és rávetik magukat az aranypénzre. De László király imája kaviccsá változtatta nyomban az aranyat, és a menekülő kunokat egytől egyig fogságba ejtették vitézei. Erdélynek azon a részén ma is találni lehet kis, lapos, kerek, sima kavicsokat, amit a nép kun talléroknak nevez.
Egy másik alkalommal az erdélyi KERLÉS község közelében csapott le
László király a fosztogató kunokra, akik nyomban futásnak eredtek a közeli hegyek felé. Üldözés közben a király megpillantott egy kun lovast,
aki sikoltozó magyar leányt cipelt magával a nyeregben. A király üldözőbe vette a leányrablót, de nehéz páncélos lova hamar fáradni kezdett, és látni lehetett, hogy nem bírta a versenyt a könnyűlábú kun lóval.
- Szép húgom!- kiáltott oda a király a leánynak. - Százszorta jobb a
halál, mint a rabszolgaság! Rántsd le a gonoszt magaddal együtt a lóról,
s a többit bízd az Úr-Istenre!
A leány megfogadta a tanácsot, s megkapaszkodva elrablójába, oldalra
vetette magát egész súlyával. A ló kiszaladt alóluk, s mindketten a
földre zuhantak. Leugorva lováról, a király párviadalban megölte a
kunt, és megmentette a szépséges hajadont.
Egyszer Torda közelében, kunokat üldözve megint, László király elszakadt
csapatától és egymagában kergetett a dombokon át egy menekülő
portyát. Azok azonban hamar észrevették, hogy csak egy magányos
lovas üldözi őket, és szembe fordultak vele. Mikor felismerték
benne a magyarok királyát, nyomban üldözőbe vették, hogy élve kerítsék
kézre. Már majdnem el is érték célukat, amikor a menekülő László
király hangosan felkiáltott:
- Isten, segíts!
Abban a pillanatban megremegett az üldöző kunok alatt a föld, hatalmas
dördüléssel megnyílt a hegy, és mélységes szakadék támadt üldözött
és üldözők között, melyen ló nem ugorhatott át, s melynek meredek
falait ember nem mászhatta meg. László király megmenekült.
Így keletkezett a nevezetes TORDAI HASADÉK. Szikláin ma Erdély legszebb vadvirágai nőnek, s lent a mélyben, ahova csak délidőben süt be
a napfény, sűrű páfrányok rengetegében kicsike csermely csobog. Néha
csontokat mos ki viharok után a szakadék aljából. A királyt üldöző kunoknak és lovaiknak a csontjait, akik halálukat lelték a földindulásban.
Halála után Nagyváradon temették el Árpád-házi Lászlót, s a róla elnevezett templom előtt, ahol bebalzsamozott teste nyugszik, lovas szobrot állított emlékezetére a nemzet. Erről a szoborról mondják, hogy amikor a törökök ellen harcolt Nagyvárad alatt egy maroknyi magyar sereg, s már a törökök javára fordult a csata sorsa, egyszerre csak megjelent valahonnan hatalmas lovon egy sisakos, páncélos óriás, és mázsás buzogányával, rettenetes kardjával rávetette magát a pogányra. Tucatjával kaszabolta le a törököt. Lepattant róla a nyílvessző, megcsorbult rajta a kard, s még az ágyúgolyó sem tehetett kárt benne. Esze nélkül menekült előle az ellenség, százával adta meg magát. Mikor
a győzelmes magyar sereg bevonult Nagyváradra, döbbenve látták,
hogy a templom előtt Szent László érc-lovát hab takarta tetőtől talpig.
Rohantak a városi urak a templomba, s lám, a szent király testét is izzadtság borította az üvegbúra alatt. Az éjjeli őr pedig eskü alatt vallotta,
hogy a templom előtt a szobor alapzata egész éjszaka üresen állt, a szobor nem volt sehol. Nagy híre és dicsősége volt László királynak az egész világ előtt. A középkori lovag mintaképeként tisztelték mindenütt. Mikor Európa lovagrendei összefogtak, hogy visszafoglalják a szent földet a pogánytól, és a pápa meghirdette az első keresztes hadjáratot, László királynak ajánlották fel a fővezérséget, amit ő el is fogadott. De mielőtt a keresztes hadak egybegyűltek volna, meghalt László király és ez az oka annak, hogy nem az ő vezérlete alatt indult el a szent föld felszabadítására az első keresztes hadjárat.
Az első világháború után az Erdélybe becsődülő és az őslakó magyarságot
gyilkoló oláhok megcsúfolták Nagyváradon a szent király szobrát
is. De a feljegyzések szerint mindazok, akik kezet emeltek a szoborra,
különös és titokzatos halállal haltak meg, rendre és egyenként, s tíz év
teltével már egyetlenegy sem volt közülök életben.