A magyar néptánc "felfedezése"

Szerte Európában - talán Magyarországot kivéve - tapasztalható a hagyományos kultúra megőrzésére, védelmére irányuló törekvés. Ennek hazánkban ugyan nem jött még el az ideje - pártjaink és kormányaink elfeledkezve a népet megtartó leglényegesebb eleméről, sajátos kultúrájáról - de nagy egyéniségek minden tiltás, ellenkezés és támogatatlanság ellenére megértették, hogy ősi néptánc-művészetünk nem múló divat, hanem nemzeti életünk szerves része és megmaradásunk egyik záloga.

A magyar néptánc felfedezését - eltekintve néhány XVII-XVIII. századi idegen utazó és emlékíró említéseitől - a nemzeti ébredés időszaka, a XVIII-XIX. század fordulója hozza meg. A nemzeti művelődés úttörői (Gvadányi József, Dugonics András, Csokonai Vitéz Mihály, Sándor István, Berzsenyi Dániel, Czuczor Gergely, Garay János, Mátray Gábor, Vachott Imre, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán stb.) a néptáncra, mint ősi kultúránk egy megmaradt elemére és népünk jellemének egyik sajátos kifejezőjére is felhívják a figyelmet, és minden monarchikus tiltás ellenére a népies formakincsű műtáncok bemutatása egymást követik a XIX. században. Az igazi magyar népi táncok első összefoglaló munkája azonban csak a XX. században, 1924-ben Réthelyi Prikkel Marian Lajos tollából jelenik meg. Seprődi János a század első évtizedeiben saját erdélyi szülőfalújának - Kibédnek - ősi néptáncművészetéről ad példamutató áttekintést, de ez évtizedekig folytatás nélkül marad. Bartók Béla és Kodály Zoltán magyar zenei tevékenysége a néptánckutatást is érinti, és a filmmel való néptáncgyűjtésre Lajtha Lászlóval hívják fel a figyelmet. Gönyeí Sándor és Molnár István táncgyűjtő tevékenysége a '40-es évekig tart, majd a Gyöngyösbokréta mozgalom felhívja a figyelmet a magyar néptánc értékeire. Ebben a korban elkezdik a tánczenét megörökíteni mozgófilmen, fényképeken, szövegi leírással, majd megindul a korszerű Lábán-féle táncleírás. A '45 utáni években Lajtha László európai távlatú kitekintést ad a magyar népi tánckultúráról, majd a Magyar Tudományos Akadémia lesz a magyar néptánckutatás gazdája. A közgyűjtemények 120 ezer méter mozgófilmet őriznek, ami 1100 községből összesen 15 ezer táncváltozat rögzítését jelenti. A néprajzi vizsgálatok és azoknak tánctörténeti kiértékelése a magyar tánckincs stílusrétegeinek és főbb dialektusainak átfogó körvonalazását eredményezte, de e hatalmas gyűjtött anyag rendszeres forráskiadása a mai napig nem történt meg. A magyar néptáncművészet két nagy alakját kell megemlítenünk: Martin Györgyöt, aki több évtizedes munkásságával a magyar néptáncművészetet nemzetközi szintre emelte és a korában a magyar ősi kultúrát semmibe vevő kormányzat ellenére össze tudta fogni és tartani tudta a néptánc megszállottaiban a lelkesedést. A másik "óriás" Tímár Sándor és felesége, akit csak "Böskének" ismernek, akik a legfiatalabb korosztályt is bevonva "Csillagszemű" táncegyüttesével hazánknak és külföldnek egyaránt megmutatta azt a tánchagyományt, amelyet sokan már elveszettnek hittek.

A magyar tánc sajátosságai

A magyar tánc tartásával, formáival, különös lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közül. Tánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte levő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinek uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. Mialatt a férfi táncol, a nő vagy mozdulatlanul szemléli őt, vagy egészen kis mozdulatokkal mozgatja magát a férfi táncának hatása alatt. Ez az összhang szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorság, magabiztosság, kitűnni akarás; a leány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet.

A magyar tánc lélekből eredésének tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigurák annyifélék, ahány ember táncolja őket. Az igazán magyar táncnak csak a kötetlen táncokat fogadhatjuk el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar tánc rendszertelen, csakhogy belül való törvényszerűsége az egyén egész életét, érzéseit közli abban a rendben, ahogy az a táncosnál jelentkezik. Jellemző vonása a magyar táncnak a következetesség. Az ünnepi szokásban előforduló táncok mindig okszerű rendben következnek egymás után. A magyar néptáncok sajátosságaihoz tartozik az is, hogy férfi leánnyal összefogódzkodva ritkán táncol. A legény legtöbbször a leány előtt figurázik, ügyességét mutogatva, majd elkapja a leányt és csak akkor fordulnak egy párat összefogódzkodva. Sajátsága még a csoportos figurák többszöri megismétlődése. Ebben vidékenként vannak eltérések, de abban minden táj népe megegyezik, hogy háromnál kevesebbszer nem végzik a figurákat. Egyes tájak magyar tánca magán viseli a környező népek hatását, a magyarság átalakító ereje minden idegen táncformát magyarrá tett. A magyar embernek a magyar zene és a magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. "Ez a tánc és ez a nóta úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje, karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti őket, vesztességébe hamarosan belepusztul" (Bartos Mónika).

Az alkalomhoz kötött táncok a magyar néptánckincs egyik funkcionális csoportját képezik. Szélesebb értelemben ide tartoznak mindazok a táncok, amelyek az ünnepi szokás keretében fordulnak elő és más szokáselemekkel együtt az ünnep céljának kifejezői. Vannak köztük olyan sajátos táncok, amelyek nemcsak funkcionális, hanem formai és zenei tekintetben is elkülönülnek a szórakoztató és bemutató jellegű táncoktól. Ezeket a magyar néptánckutatás rituális vagy szertartásos táncoknak nevezi. Egyes táncok célja elsődlegesen az ősi termékenységvarázslás, a megtisztulás vagy a bajelhárítás. Más ősi magyar táncok a fölavatást, a közösségbe való befogadást, a tiszteletadást szolgálják, vagy valamilyen társadalmi csoporthoz csaló tartozást fejeznek ki. A magyar tánchagyományban aránylag kevés olyan tánc él, illetve élt, amely csak rituális funkcióban fordult elő. Sokkal több az olyan táncfajta, amely alkalmasint rituális és mulató funkciót is betölt ugyanabban a közösségben.