A magyarok Szentföldje
A Bibliában Izajás próféta könyvében olvashatjuk (14,1.): Az Úr megkönyörül
Jákobon, ismét kiválasztja Izraelt s visszatelepíti őket az ő földjükre. A
Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területet, az egykori Kánaánt és a
filiszteusok által lakott földet, azaz Palesztinát nevezték a szent iratok
Szentföldnek, amelyet Isten kiválasztott népe kapott örökül, s amelyhez a
zsidók ezredévek óta ragaszkodnak, amelyről soha nem mondtak le, s amelyről
soha nem is mondhatnak le, noha az izraeli királyságot az asszírok Krisztus
születése előtt 722-ben, Judát a babilóniaiak a Kr. sz. előtti 586-ban, tehát
kerekítve közel két és fél ezredévvel ezelőtt, felszámolták, megsemmisítették, s
csak 2534 év múltán, 1948-ban születhetett újjá. Ez a Szentföld mindig idegen
népek és hatalmak kemény és ellenséges szorításában élt, ahová a zsidók, jó
háromezer évvel ezelőtt, bevándoroltak.
De a világnak van még egy kiválasztott népe: a magyar, amelynek hazája, a
Kárpát-medence, ugyancsak az Ígéret földje, amint a krónikáink is állítják: Az
Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes
idejében örökségül adta Kánaán valamennyi országát. S a horvátból lett magyar
nagyúr, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér a XVII. században is teljes
mértékben hitt az ősi mítoszban:
Az Úristen így szólt Mihály arkangyalhoz:
Szkítiából, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egiptusból az zsidó népeket
...
Tejjel, mézzel folyó szép Pannóniában
Megtelepítém üket Magyarországban.
Szöllösi Mihály 1676-ban tábori imakönyvében így fohászkodik: Óh, hatalmas Úr!
Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Szkítiából, Te űzted ki a te
kezeiddel őelőttök e jó földről ennek minden lakosit, őket helyekbe
szállítván... valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt előtte jártál a
harcban....
S a kedves olvasóban nyilván most felmerül a kérdés: miért éppen a
Kárpát-medence lett a mi számunkra az Ígéret földje, vagyis a magyarok
Szentföldje? Sőt, azt a kérdést is felteszik sokan: netán az őskori kezdetektől
a miénk volt már ez a föld?
Mindenekelőtt nézzünk a térképre. A Kárpátok 1500 km hosszúságú, 150 ezer km2-es
hegykoszorúja a Kárpát-medencének közel 45 %-a, amely nyugaton a Dévényi kapunál
indul, és az Aldunáig húzódik, csatlakozva a Balkán hegyláncaihoz. A Nyugati
Beszkidek, a Fehér-Kárpátok, a Liptói-havasok, a Nagy- és Kis-Fátra, a
Magas-Tátra (2663 m), az Alacsony-Tátra, a Szepes-Gömöri-érchegység, az
Erdős-Kárpátok, a Keleti Beszkidek, a Máramarosi-, a Radnai-, a Kelemen-, a
Görgényi-havasok, a Hargita, a Kudzsiri-, a Fogarasi-, a Szebeni-havasok, a
Krassó-Szörényi-érchegység és a Verseczi-hegység veszi körül - számos helyen
úgy is mint vízválasztó - a kisebb hegységekkel, lankás dombhátakkal tarkított,
számos folyóval öntözött termékeny, széles medencéket.
A Kárpát-medence Európa legtökéletesebb természeti egysége, vízrajza zárt, az
egység tengelye természetesen a Duna, amely meséink Tündérkertjét, a
Csallóközt, odébb a Vágközt, a Csilizközt, a Szigetközt hozta létre a
hordalékaiból, majd csodaszép szigetek sorát teremtette meg (Nyulak szigete,
Csepel, Mohácsi-sziget) s a Tatroson, az Olton és a Bodzán kívül minden folyót
magába olvaszt. Belé ömlik a Morva, a Lajta, a Rába, a Dráva, a Mura, a Száva, a
Morava és persze a magyar Tisza, amelynek vizében hömpölyög a Borzsa, a Visó, az
Iza, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, az Ung, a Laborc, a Latorca, a Bódva, a
Hernád, a Tarca, a Zagyva, a Tápió, a Körösök, a Maros, a Béga, az Aranyos, a
Kis- és Nagy-Küküllő. Édesvízi nagy tavaink: a Balaton, a Fertő és a Velencei
tó.
Ez a 325 411 km2 területű nagy ország valóban a Teremtő Isten által alkotott
csodálatos ékkő, ahová a bevezető utak is, szinte kivétel nélkül, jól védhető
hágók, szorosok, folyómedrek: így a Dévényi kapu, a Jablunkai-, a Duklai-, az
Uzsoki-, a Vereckei-hágó, a Tatár-, a Borsai, a Radnai, a Borgói-hágó, a
Tölgyesi-, a Békási-, a Gyimesi-, az Ojtozi, a Bodzai-szoros, a Tömösi-, a
Törcsvári-, a Vöröstoronyi, a Kazán-, a Szurdoki-szoros, a Meszesi-kapu, a
Király-hágó, az Erdélyi Vaskapu-hágó.
Ezt földet, az emberiség történetének végtelen időfolyamában, a szkíta-korig
soha senki nem kísérelte meg teljes egészében birtokába venni, vagy legalábbis
nem tudunk arról, hogy ilyesfajta kísérlet sikerrel járt volna. Ez a hatalmas
római birodalomnak sem sikerült félezer év alatt sem! Pannónián kívül jó
másfélszáz évig birtokolta ugyan Dacia provinciát, de fel kellett adnia Erdély
földjét, mert nem tudta megvédeni. A Tisza vidékének és a Felvidéknek
birtokbavételére azonban kísérletet sem tett soha.
Mind a régészeti, mind az írott források arról tanúskodnak, hogy a Kr. sz.
előtti VI. század után a szkítának nevezett nép, amely Belső-Ázsiától,
Dél-Kaukázián át a Bécsi-medencéig, tehát hatalmas területen élt,
kiterjesztette uralmát a Tisza és a Duna vidékére, sőt Erdélyre is. Ha számba
vesszük a földrajzi és helyneveket, azt látjuk, hogy a Kárpát-medence
helynévanyagának egy része éppen a szkíta-trák -dák időkre nyúlik vissza, így
maga a Kárpát szavunk is (szikla?), vagy a Duna Iszter-Isztrosz neve, míg a
görög Danuviosz elnevezésben talán a don=folyó jelentésű árja szó rejtőzködhet.
A hivatalos álláspont szerint, természetesen, minden ősi Kárpát-medencei
helynév szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe, legyen szó a Drávoszról, a
Szávoszról, a Patiszósz-Tiszószról, a Máriszról vagy más ókori névről.
A Kárpát-medence táj- és helyneveinek döntő többsége azonban, mindenfajta
csűrés-csavarás ellenére, magyar eredetű! Érdemes felidéznünk néhányat: Alföld,
Felföld, Dunántúl, Tiszántúl, Erdőelve, Havaselve, Mezőföld, Ormánság, Sárrét,
Kis- és Nagykunság, Bácska, Tiszahát, Jászság, Bereg, Szamoshát, Ecsedi-láp,
Nyírség, Hajdúság, Kőrösköz, Hanság, Bakony, Vértes, Pilis, Őrség, Hetés,
Göcsej, Somogy, Völgység, Hegyhát, Börzsöny, Kőhát, Csík, Almás, Lápos, Bükk,
Meszes, Szilágyság, Érmellék, Mezőség, Sóvidék, Szépmező, Hargita etc.
Nyilvánvaló tény, hogy a Kárpát-medencében éltek egykor régen is nem magyar
nyelvű népek, így római latinok, görögök, szlávok, németek, török nyelvű
csoportok, ám a Kárpát-medence történeti névanyagában uralkodó a magyar jelleg,
mind a személynévi eredetű, mind a más típusú helynevekben. Gondoljunk az
okleveles történeti adatokból kihüvelyezhető személy- és határnevek hatalmas
tömegére: Kese, Fekete, Fejér, Szőke, Tar, Tarcsa, Mag, Magló, Ebed, Kölked,
Ravasz, Farkas, Nyest, Csuka, Sügér, Csík, Bogár, Somos, Búza, Nyúzó, Leső,
Kapó, Maradék, Nemvagy, Nemvaló, Hites, Nemhívő, Füzes, Csalános, Sáros,
Mocsaras, Gyékényes, Lapád, Nádas, Sár, Homokos, Föveny, Száraz, Jófő,
Szilvágy, Szikes, Szikszó, Győr, Halmágy, Hátszeg, Ság, Segesd, Sziget, Domb,
Dombó, Dombegyháza, Felfalu, Középlak, Felvég, Alvég, Nagylak, Kislak, Szer,
Sövény, Hévíz, Rovás, Forró, Borkút, Sóskút, Fűzkút, Köbölkút, Bükkös, Buzád,
Bodzás, Egres, Fenyőfalva, Háságy, Haraszt, Jegenye, Kereki, Őr, Lövő, Óvár,
Földvár etc., etc. Erdélyben például az 1400 előtti 2056 helynévből mindössze
102 szláv eredetű, román eredetű pedig alig egy tucatnyi. Mindebből az
következik, hogy a Kárpát-medencében évezredek óta élhettek magyarul beszélő
népek kisebb-nagyobb csoportjai.
A hivatalos, un. mérvadó historikusok közel egy évszázada azon fáradoznak, annak
az igazolásán erőlködnek, hogy elhitessék: a magyar helynevek csakis a
XI-XII-XIII. században vagy az után keletkezhettek, és semmi körülmények között
sem előbb. Ezért vetik el a nevezetes, régészeti adatok alapján megalkotott un.
kettős honfoglalás-elméletet is. Fő érvként azt hozzák fel, hogy létezik egy
870/75 körül írt munka: a Conversio Baguariorum et Carantanorum, amelynek hely-
és személynevei egyértelműen nem magyar nyelven születtek (Buzinica, Cella,
Lindolveschirichun, Quartinaha, Salapiugin, Ortahu, Spizzun, Weride etc.),
holott ez a Bajorok és karantánok megtérése c. mű, állítják a mérvadók, a mi
Dunántúlunk központi területéről szól, mivelhogy a benne szereplő Sala folyó
azonos a Balatonba ömlő Zalával, a Mosaburc helynév pedig azonos a későbbi
Zalavárral. Ez az írott forrás valós és létező, az időrendje sem kérdőjelezhető
meg. Nem tűnt el tehát három évszázad, és nem kitalált a VII-VIII-IX. századi
európai középkor. Kitalált viszont az a mindmáig uralkodó állítás, hogy az
idézett forrásban szereplő Mosapurc azonos lenne a mi Keszthely melletti
Zalavárunkkal. Ez az írott forrás az ausztriai Feldkirchen közelében fekvő
karinthiai Moosburgról beszél, amelyet hiteles és korabeli más írott és
régészeti adatok is egyértelműen és világosan megjelölnek, mégpedig korabeli
oklevelek és Regino prümi apát leírása alapján. Ez utóbbi vitathatatlanul
megjelöli, hogy III. Arnulf császár 888-ban a karinthiai Mosaburg várába
utazott, amely Regensburgtól 140 km-re esik, s az útvonala ez volt: Regensburg -
Öttingen - Branau - Attersee - Mosaburg - Sankt Florian.
Hazai történettudományunk mai állapotára nagyon jellemző, hogy amióta
könyveimben (1997) bebizonyítottam ezen állítás hamisságát, vagyis azt, hogy a
Zalavárott feltárt és rekonstrukcióval létesített, korábban nagy szláv
központnak vélt, újabban viszont Pirbina és Kocel frank tartományi székhelyének
meghatározott vár és település Zalavár térségében nem létezett, az érintettek a
legképtelenebb eszmefuttatásoktól sem riadnak viszsza, így például a fentebb
idézett útvonal-leírást is átértelmezték, mondván: Arnulf császár nem délre
140 km-t, hanem kelet felé 370 km-t utazott, csak azért, hogy eljuthasson a
Balaton melletti Zalavárra. Az idézett forrásban szereplő harminc helynév
egyikét sem lehet magyar településsel azonosítani! Ezen szánalmas igyekezet
megkoronázása - eltekintve attól az etikátlanságtól, hogy a vitát kiváltó
kutató nevét, ti. az enyémet, sehol nem említik meg - a zalavári Metód-emlékmű
felállítása és a feltárt templomok újraépítése, úgy tüntetve fel a Szent
István-kori templomokat, mint amelyek a IX. században épültek. Tulajdonképpen ez
is történelemhamisítás, ha nem is olyan egyértelműen súlyos és nyilvánvaló,
mint a közelmúltban leleplezett japán Sinicsi Fudzsimura régészprofesszor esete,
aki évtizedek óta saját maga rejtette el az őskori leleteket az ásatásain, hogy
azokat később nagy diadallal felfedezze, mígnem rajtakapták a csalárdságon.
Szó nincs tehát arról, hogy Pannóniában kihaltak volna az avarok, vagy legjobb
esetben is szépen elszlávosodtak, s amikor őseink birtokba vették a
Kárpát-medencét, itt csak pusztaságokat és szláv földműves falvakat találtak
volna, amelyeket persze, mint akadémikus tudósaink a tőlük megszokott
tárgyilagossággal megállapították, a maguk után csak hullahegyeket hagyó,
barbár és vidám magyar rablóbandák elpusztítottak.
Ugyanilyen eszelősen tiltakoznak az akadémiai vonal öntelt hangadói az ellen is,
hogy a magyarságnak bármiféle valós hun hagyománya lehetett volna, sőt még a
karácsonyra megjelentetett új Millenniumi magyar történet c. kötetben is váltig
azt hangoztatják a szerzők, hogy nyugaton járt magyar klerikusok tudós
elmeszüleményéről van csupán szó, amelynek természetesen semmiféle reális
alapja nem volt, ugyanis a hunok nyelvének biztosan nem volt semmi köze a
magyarhoz. A nagy baj csak az, hogy egyáltalán nincs hun nyelvemlékünk, s így
arról a legjobb szándékkal sem értekezhetünk: milyen nyelven beszéltek a hunok?
Azt viszont híven megőrizték a magyar krónikák, hogy Álmos és Árpád Atilla
király leszármazottja volt, s az is valós, hogy a székelyeknek igen ősi hun
hagyományuk van. A magyarok tehát joggal érezhették kiválasztott népnek
magukat, akiknek küldetése és joga birtokba venni Atilla örökségét.
Amikor a hunok birtokba vették hatalmas birodalmuk legnyugatibb láncszemeként az
egész Kárpát-medencét, első ízben valósult meg katonai-politikai és gazdasági
egysége ennek a tájnak. Ennek megteremtője tehát Atilla nagykirály volt, akit
mind a krónikáink, mind az ősi hagyományaink, az Álmos-Árpád-dinasztia ősének
tartottak és tartanak. Amikor tehát a magyarok Mózese, Álmos nagyfejedelem
elvezeti népét a Kárpát-medencébe, csak újra birtokba veszi az ősi örökséget, a
magyarok Szentföldjét, ha úgy tetszik a bibliai Kánaánt, ahol a korábbi
évszázadokban is egy testvérnép, az avar élt és uralkodott 568-tól egészen a
IX. század derekáig. Az avarok Atillája, Baján nagykagán is azonnal birtokba
vette az egész, akkor lakható Kárpát-medencét és igen erős hatalmat teremtett.
Ez a második birtokbavétel. Ezt követte a harmadik, a magyar honalapítás. A
történetírás mindezidáig nem nagyon vette észre, vagy csak elhallgatta, hogy
egyetlen ősi, ázsiai eredetű keleti nép sem települt meg a Kárpát-medence
legnyugatibb részénél, a Bécsi-medencénél nyugatabbra. Hadjáratokat vezettek a
hunok is, az avarok is, a magyarok is szerte Európában, de - ellentétben például
az arabokkal és a vikingekkel - nem azért háborúztak, hogy az új, elfoglalt
területeken megtelepedjenek. Pontosan tudjuk, hogy a norman-vikingek 911-ben
letelepedési engedélyt kaptak Burgundiában, az arabok pedig évszázadokig
megtartották az elfoglalt (későbbi spanyol) területeket (Cordovát).
A hivatalos történetírás szerint őseink szakadatlan vándorlás, bolyongás és
sodródás következtében, mindenkitől, de kivált a testvér besenyőktől
megveretve, fejveszett meneküléssel zúdultak be a Kárpát-medencébe, s valójában
azt sem tudták, itt maradjanak-e, avagy tovább költözzenek, mondjuk
Észak-Itáliába, Lombardiába? Ezzel a hamis állítással szemben azt tapasztaljuk,
hogy a magyarság a Kárpát-medencei hazáját a vészjósló XIX. század utolsó
harmadáig tömegesen soha el nem hagyta, s oly erős nemzeti karaktere és
jelentős lélekszáma volt, hogy minden beköltöző vagy itt talált népcsoportot
békésen asszimilált, nyelvileg is magába olvasztott! Nem merült fel igazán még
a törökvész idején sem, hogy fussunk el hazánkból, és másutt próbáljunk
szerencsét. A Kárpát-medence szent földje nemzedékek rengetegén keresztül
elvarázsolta és öröklődő sejtjeinkbe zárta a hazához való hűséget, a
Kárpát-medencei teljes hazához való hűséget.
Szabad-e hát beletörődnünk, hogy iskoláinkban úgy tanítanak ma is történelmet,
hogy a tanárok nem a Kárpát-medencei Magyarország térképét függesztik a falra,
fekete vonallal belerajzolva a megcsonkított országrészt? Megérthetjük-e
múltunkat, ha nem tudjuk: a politikai-hatalmi szempontból most nem hozzánk
tartozó területek és annak magyar lakói is szerves részei örökségünknek? Most
ugyan nem a miénk a Kárpátok töménytelen fémkincse, sója és a szénbányák zöme,
az erdőrengetegek végtelenjei, de a miénk lehet az a tudat, hogy Kelet Népeként
onnan jöttünk, ahonnan a Nap is jön, s nekünk az a küldetésünk, hogy harcoljunk
a sötétség ellen, a fejlett nyugat civilizációs mérgei ellen és megmaradjunk
itt, a Kárpát-medencében, ahonnan 1100 esztendeje el akarnak bennünket űzni a
minket nem szeretők, sőt a turáni magyarságot, ha fáj is, ki kell mondani,
ezredéven át a gyűlölet légköre is fojtogatja. Ma is.