Történelmi visszatekintés

Eleink ősi sámánhite alapján kétezer évente, azaz az egyes világhónapok váltása idején a rokon népeknek át kell adniuk egymásnak a szellemi és hitélet központját, valamint azt a feladatot, hogy gondoskodjanak a hitvilág fennmaradásáról és a múltban felhalmozott szellemi örökség, ismeretanyag megőrzéséről. A világhónapok folyama során a Vízöntő jegyébe lépés következett a Halak-ból, és a manysi népnek, akik e feladatot kétezer évig ellátták, át kellett, hogy adják megbízatásukat az úzoknak.

Két ember a világban, a XX. század negyvenes éveiben

Paál Zoltán: ózdi munkáscsaládból származó kohászember. Élte az ózdi munkások mindennapi életét a háború vége felé. Lassan már úgy látszott, hogy nem fogja érinteni őt a világégés. 1944 decemberében, amikor a szovjet front elérte Ózd környékét, a vasgyári munkások közül is sokan behívót kaptak munkaszolgálatra, és elindították őket Szlovákián át Németország felé - köztük Paál Zoltánt is.

Szalaváré Tura: manysi nemzetiségű szovjet katona. A manysik szent városában, Vezsakoriban született. Nagyapja, Szalaváré apó már kicsiny gyermekkora óta tanítgatta unokáját azokra a dolgokra, amiket ő, mint fősámán fontosnak tartott. Mesélt a Tórem-hitvilágról, a sámán-szertartásokról, rokon népekről és törzsekről, köztük egy messzi napnyugaton élő népről, akik régen elvándoroltak, s az ezek között található úzokról, a palúzokról (felső-úzok) népéről. Szalaváré Tura felcseperedett, neki is feldúlta életét a második világháború. Különféle eseményeket követően Szlovákiába, Sztrecsnó falu határába vetette a sors, oda, ahol éppen Paál Zoltán munkaszolgálatos menetoszlopa haladt keresztül.

Ez a bizonyos menetoszlop a Vág völgyében, a zsolnai országúton járt éppen, amikor egy kereszteződésnél pihenőt vezényeltek számukra - amellett a tanya mellett, ahol Szalaváré Tura osztaga rejtőzött. Ennek az osztagnak többek között az volt a feladata, hogy az ilyen munkaszolgálatos alakulatoktól minnél több embert megszöktessenek csellel, vagy erővel. Erre aztán egy éppen kapóra jövő légiriadó alkalmat is adott. A légiriadó zűrzavarában Paál Zoltánt Szalaváré Tura partizánosztaga több emberrel együtt megszabadította a munkaszolgálatos osztagból, és ezzel a momentummal a két ember megismerte egymást. Közöttük szinte azonnal barátság, majd igen erős szövetség alakult ki.

Szalvaváré Tura valószínűleg rögtön felismerte a lehetőséget, miszerint egy palúz népből származó emberrel hozta össze a sors. Lassan megismertette Paál Zoltánnal küldetése célját. Egy alkalommal a tanyán Paál Zoltán megölt fegyverével egy medvét. Ennek a momentumnak is óriási jelentősége volt, hiszen ősi manysi népszokás szerint egy új rovósámán beavatása csakis medvetor keretén belül történhetett.

Még ott, Sztrecsnón a medvetor alkalmával Paál Zoltánt rovósámánná avatta Szalaváré Tura. Ugyanakkor szavát veszi, hogy mindent, amit tőle hallott, otthon, nyugodt körülmények között le kell majd jegyeznie, hogy ez az évezredes tudás megmaradjon az utókor számára. Paál Zoltán tiltakozott ez ellen, mondván, hogy miért őt választotta barátja erre a feladatra, miért nem egy iskolázott tudósembert... Tura nyugodtan mosolygott, majd közölte vele, hogy a sámánjelöltek már ősidők óta így tiltakoztak a feladat vállalása ellen. Válasza ugyanakkor egyszerű volt: a következő beavatottnak úz embernek kell lennie, és csak az lehet beavatott, akinek három lelke van(...). Paál Zoltán minkét feltételnek megfelelt.

Tura tehát a medvetor alkalmával rovósámánná avatta Paál Zoltánt, a szertartáson megitatta a sámánok italával, amelytől olyan képességek jöttek elő benne, amelyekről korábban fogalma sem volt. Erre később hivatkozik is, amikor már maga is látja, hogy a kimért feladatot végre kell hajtania.

Később, már a békeidőkben maga is rádöbbent, hogy kénytelen írni, élete végéig több ezer oldalt írt, csupán ezekről a dolgokról.

Szalaváré Tura már nem érhette meg a békét. A medvetor után még sodorta őket a háború szele, majd Szombathely ostrománál egy bombatámadás végzett vele.

A munka, amely ilyen előzmények után született, az Arvisura I.-II. című óriási rege-eposz-história lett, a tudás hordozóinak és őrzőinek örömére.
Dr. Lakatos Zoltán, a Paál Zoltán Emlékbizottság tagja az Arvisura egyik előszavának szerzője ezeket kérdi írásában: "Lehet-e ilyet kitalálni? Kitalálhatott-e egy ózdi kohász egy ilyen történetet?..." Ha elolvassuk az Arvisurát, ezekre a kérdésekre mindenki személyre szóló választ kaphat.

Ez az összegzés Dr. Lakatos Zoltán: Paál Zoltán hagyatéka című írása alapján készült.