1920. június 4-én Magyarország elérkezett történelmének legnagyobb tragédiájához: a trianoni rokokó palotában akkor írták alá a magyar delegátusok az első világháborút követő parancsbékét. A négy éves harcokban, hol tízmilliós tömegek álltak szemben egymással, 600 ezer magyar, 2 millió francia, ugyanannyi német és hasonló számú más nemzetbeli esett el. A pazarló anyagcsaták, az európai tengerzár miatt éhező Európa, a 28 millió áldozatot követelő „spanyol” járvány, nem a békülékenység, hanem a bosszúállás szellemét ültették a győztesek szívébe. Ebben a franciák vezettek, élükön a „Tigris”, Clemenceau és „kis sakáljai”, ahogy Benest és társait nevezte Lloyd George az angol miniszterelnök.

A háború végén, már a fegyverszünet idején megindultak a francia, szerb, román és cseh megszállók, de az akkori magyar vezetők bizakodtak, hogy a béketárgyalások, a wilsoni elvek igazságos rendet hoznak Közép-Európában. Ennek az ellenkezője következett be. A magyar békeküldöttséget, élén gróf Apponyi Alberttel, Magyarország „nagy bölcsével”, majdnem közönséges bűnözőkként kezelték, szakértőit nem hallgatták meg, csak a diktátum aláírására és egy rövid nyilatkozatra szorítkozhattak.

A 1919-es román megszállás alatt teljesen kifosztott Magyarország csillagászati összegeket volt köteles fizetni azoknak, akik területeinek 71%-át, népességének 64 százalékát rabolták el.

Woodrow Wilson amerikai elnök a háború talán leghatásosabb lélektani fegyverét vetette be, amikor a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartását hirdette meg, azonban a fellegekben járó fantaszta jószándéka helyett a francia katonai hatalomra épülő „reálpolitika” érvényesült. Ezzel az elvakultsággal vetettek alá 3 és félmillió magyart, a Kárpát-medence őslakóit, védőit zöld asztal mellett kiagyalt, mesterséges államoknak, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nagy-Románia.

Nemzettestvéreinket kisebbségi sorba taszították, négy új, ellenséges vámhatárt teremtettek Nagy-Magyarország helyére. Ezzel saját népüket is megnyomorították, mert az egészséges gazdasági vérkeringés is megszűnt ezen a területen. Végül állig felfegyverezve „őrködtek” a megcsonkított, kirabolt és lefegyverzett Kis-Magyarország fölött. Ez a nemzeti katasztrófa olyan méretű volt, hogy Mohács (1526) ehhez képest csak közepes jelentőségű csatavesztés. Az ország még 1541-ig egyben volt és a későbbi, jórészt saját hibáinkból eredő következményekben is volt egy fénylő pont, az önálló Erdély. De főleg ismeretlen volt az a sovinizmus, amely 1920-ban úrrá lett és gyilkolta azt a magyarságot, amely hazát adott minden idegennek, nem tört létükre, nem akarta beolvasztani őket és főleg nem úgy bánt velük, mint ők velünk Trianon után. Pedig egyetlen egy felelős vezető volt a Monarchiában, aki ellenezte a háborút, a magyar miniszterelnök gróf Tisza István, a mártírhalált halt államférfi.

A trianoni békeparancs kísérő irata, az úgynevezett „Millerand-levél” kilátásba helyezte ugyan a szerződések esetleges módosítását, de a Népszövetséget a franciák és a Kis-antant dominálták. Így változás nem történt mindaddig, míg Németország meg nem kezdte a békeszerződés korlátjainak ledöntését. Lloyd George előre megjósolta, hogy a rossz békének újabb katasztrófa lesz a következménye, tehát a második világháború valóságos oka Versailles, ha ürügye más is volt.

A második béke (Párizs, 1947) megtetézte az első hibáit, sőt túltett azon, mert a szovjet életterének engedte át Közép-Európát és fél Németországot. A leggyökeresebb változás azonban az, hogy először tenyerelt át az orosz medve a Kárpátokon, bekebelezve Nagy-Magyarország északkeleti bástyáját, Kárpátalját. Hiába volt tudós magyar delegáció, hiába irtotta ki az új rendszer – jó pontokért! — az előtte kormányzó rendszer neves és névtelen ezreit, nem volt kegyelem Magyarország számára!

A párizsi béke még a revízió gondolatát is elvetette, eltiltotta. Az erdélyi kérdést Molotov egy mondattal így intézte el:

„Ezt az ügyet a Szovjetunió és a román királyi kormány rendezte.”

Egyetlen egy ellenvetés volt Ausztrália miniszterelnöke részéről és Erdély máris lekerült a napirendről. Amiként az első világháború wilsoni elvei, ugyan úgy a második nagy amerikai jelszavai, „a kis népek szabadsága, a demokrácia, a félelemmentes élet” csak hazug és üres szavak a szovjet igában élő népek fülében.

A dicsőséges magyar szabadságharc cserbenhagyása 1956-ban betetőzte Nyugat sorozatos árulásait, és rá kell, hogy döbbentsen mindenkit arra, hogy csak magunkban bízhatunk… ha a közénk fészkelődött magyargyűlölő idegenség miatt ez egyáltalán még lehetséges.

A trianoni és párizsi fátumot csak a biológiai, élettanilag és erkölcseiben erős, egységes magyarság fordíthatja meg. Ez, a magyar anyákon és az ifjúságon múlik! Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a harc nemzedékeken keresztül tart. A harcot és reményt nem adhatjuk fel, a győztesek igazságtalanságait, országunk csonkításait, nemzetünk pusztítását SOHASEM fogadhatjuk el. Pedig a csillagok járása változni fog. Ahogy Trianon nem lehetett a magyarság sírja, a párizsi szuper-Trianon se lesz az!

Trianon Párizsban

1945. április 4-ével Magyarországon elültek a harcok. Az ország „felszabadult”, amit egyes naivak el is hittek. Mások pedig kezdettől fogva látták, tudták, hogy szörnyű rabsorsot és szenvedést ígérő szovjet hódoltság vette kezdetét. „Történelmi fordulatnak” nevezték az 1945ös évet, nem pedig a magyar nemzet és a történelem arculcsapásaként „felszabadulásnak.”

A Debrecenben szovjetbábáskodással létrehozott ellenkormány és Ideiglenes Nemzetgyűlés (1944. december 21.), a Németországba kiürített, utolsó törvényes (Csonka) Parlament és alkotmányos formák betartásával kinevezett magyar királyi kormány távoztával, a tényleges végrehajtó szerv lett. Azonban a hatalom, de facto a Vörös Hadsereg és a Sztálin által kinevezett főmegbízott, Vorosilov tábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének a kezében volt. (Az amerikai és az angol kormányt képviselő két tábornok inkább csak jelképesen szerepelt benne. Így is a magyarországi és közép-európai helyzetben való tökéletes tudatlanságukkal tűntek ki, szemben orosz vezérkari szaktársaikkal, akiket hosszú tanfolyamokon oktattak ki katonai kormányzatuk alá kerülendő népek nyelvére, történelmére, geopolitikájára…)

Kolozsvár, Nagyvárad, Budapest s a többi magyar városból, a megszálláskor bevezetett gyakorlat szerint a katonák és polgári személyek elhurcolása akadálytalanul folytatódott. Például, fővárosunk elfoglalása után a moszkvai „magyar” rádió bejelentette, hogy 123 ezer hadifoglyot ejtettek és 50 ezer volt a védők vesztesége halottakban, pedig az egész budapesti gyűrűbe zárt német-magyar erők együtt nem érték el a 80 ezres számot. Arról nem beszélt sem a „Kossuth” adó, sem Sztálin, hogy a megadott számoknak megfelelő tömeget deportáltak a szovjet gulágokba, a hiányzó „hadifoglyokat” a polgári lakosságból pótolva válogatás nélkül.

Nekünk épülnek Emlékmúzeumok

Mire az országot elfoglalták, az elhurcoltak és igazi hadifoglyok száma meghaladta az egymilliót! Ezeknél is szerencsétlenebbek voltak azok, akik a magyarországi, vagy környező államokban felállított gyűjtőtáborok lakói lettek, ahol zsúfoltság, éheztetés, eltetvesedés folytán kiütéses tífusz tizedelte őket. A foglyok és a lakosság kirablása, értékeik eltulajdonítása általánosan, szinte szervezetten folyt, párhuzamosan az ország mozgatható vagyonának kisajátításával, kivitelével, elrablásával.

A megbecstelenített magyar nők százezrei viselték a szovjet kultúra áldásaként a testi és lelki traumát, betegséget, hátralévő életük végéig, ha a barbár gyilkosok golyója nem végzett velük a vadállati tett után. Más szerencsétlenek öngyilkosok lettek, sokan férjestől, mint a Gyöngyösbokréta idős alapítója Paulini Béla és hitvese. Hogy hányan mások és egyáltalán mi történt, arról nem beszél a hivatalos magyar statisztika, vagy a történelem a „szabad” országban.

Az ideiglenes látszathatalmat, mint már említettük, felosztották egymás közt a Horthy-kreálta katonaszökevény tábornokok, a Kisgazda Párt, a szocialisták, a moszkovita emigránsok kommunista érdekszövetkezete (a magyarországi törvénytelen marxista pártnak 70 tagja volt 1944 nyarán), és a háború derekán alapított, de csak most szervezkedő Nemzeti Paraszt Párt. Mihelyt lehetett, ez a keret tette át a székhelyét Budapestre, és kezdett lázas szervezkedésbe a maradék, ismét trianoni határok közé zsugorított, Nyugat és Kelet felé kiürített országban. Egymás között osztották fel, valami érthetetlen kulcs alapján az intézményeket, minisztériumokat, szóval az államot és készültek az országos választásokra, hogy a fegyverszüneti szerződés által adott ideiglenes hatalmukat ténylegesen törvényesítsék.

Rákosi becsapta Vorosilovot és önmagát, amikor elhitette és elhitte, hogy „a magyar nép hálás a felszabadításért”, ezért az eddigi szovjet gyakorlattal szemben szabad, aránylag manipulátlan általános, titkos választásokat engedélyezett az orosz főhatalom (és a báb Szövetséges Ellenőrző Bizottság). Az aránylag azt jelentette, hogy a szavazásra jogosultak listáját megrostálták „kissé”. Akiket lehetett, kiszúrtak valami ürüggyel a választásra jogosultak névjegyzékéből, mint pl. háborús bűnösség, népellenesség, jobboldaliság, nyugatosság.

A debreceni kormány katonakörei, a szovjet és csatlósainak unszolására nyolc magyar hadműveleti egység felállítását tervezték. Az 1945. május 5-én beálló fegyverszünet szerencsére megakadályozta a magyar katonabecsület további csorbítását. De a magyar hadsereg szovjetizálásához csak annyit még, hogy

‘mely nemzet nem hajlandó saját fegyvereit forgatni a haza védelmében, az kénytelen idegenekét hordozni.’

A csődöt mondott katonai kísérlet után a másik, még súlyosabb, erkölcsileg menthetetlen politika, amit a párizsi béketárgyalásokra való felkészüléssel támasztottak alá, a „háborús bűnösökkel” való könyörtelen leszámolás volt. Azt hirdették, hogy ez jó pont a győztesek szemében. Ennek fejében rendes békekötés, határkiigazítás következik: az egy tömbben határszéli magyarokat nem fogják leválasztani az anyaországtól – Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia javára. E tételt azonban csak politikai naivak, vagy bosszúszomjban elvakultak és idegen érdekeket képviselők hihették el. Nagy Ferenc miniszterelnök például büszkén hirdette, hogy

‘egyetlen állam se számolt le olyan gyökeresen háborús bűnöseivel, mint Magyarország.’

Ma tudjuk, hogy 15 ezer embert ítéltek el, illetve végeztek ki ilyen címen és 60 ezret vertek agyon bíróság nélkül. Ezzel szemben egész Európában 24 ezer volt a háborús bűnösség miatt elítéltek száma.

Budapesten a koalíciós kormány tagjai sem vették tudomásul, hogy szervezett agytalanítás, gerinctelenítés folyik. A magyar népet fosztották meg minden vezetőképes egyedétől, hogy mások, idegen célok eszközeivel álljanak helyükre a mesterségesen létesített űrben. De nem így Párizsban: a békeszerződés indoklásában (1947) kimondják, hogy ha Magyarországnak ennyi háborús bűnöse volt, akkor megérdemli, hogy Erdélyt Romániának adják.

Gyöngyösi János külügyminiszter hiába vitte magával Párizsba a sok szakértőt, dokumentációs anyagot, mert végül a trianoni határokat állították vissza. A Magyar Köntösre ugyanazok vetettek sorsot, akik Trianonban! Törvényesítették a Szovjetunió jóvátételi zsarolásait (30 millió arany forint), a Vörös Hadsereg bizonytalan ideig tartó megszállását (a mi költségeinkre továbbra is, az osztrák békekötésig – mondja a hivatalos „szövegelés”!

A párizsi szerződés hatványozott Trianont jelent a magyarságnak. Nincs kisebbségvédelmi záradék benne, sem revíziós lehetőség, ami az előzőkben megvolt, — legalább papíron!

A magyarországi kommunisták úgy mesterkedtek kezdettől, hogy az aláíró külügyminiszter kisgazdapárti legyen, s így az ódium, felelősség a rossz békéért azokat illesse. Viszont a kisszerű irigység műve volt, a féltékenység megakadályozta, hogy egy fontosabb és ismertebb politikus képviselje az országot a békekonferencián. Például a Nyugaton és Keleten ismert ’vörös gróf’ Károlyi Mihály, aki világnyelven beszélt, írt és jó összeköttetései voltak Angliában, Franciaországban, Amerikában, tehát esetleg tehetett volna valamit Magyarország érdekében – törleszthetett volna talán az 1918-ban elkövetett hibáiért? Ehelyett nemsokára távozhatott másodszor is külföldre a Rajk melletti kiállása miatt. Titkárát agyonverték az ávósok, és ő lemondva párizsi nagyköveti megbízásáról, egy kis faluba vonult vissza haláláig.

Otthon folytatódott tovább a nagy meakulpázó melldöngetés, magunk kicsinyítése, az idegen maszlag, hogy ’mindennek kizárólagosan mi vagyunk az oka, megérdemeljük sorsunkat. A magyarság által évszázadok óta elnyomott szomszédainknak van igaza és a nagy Szovjetuniónak.’ És ment az öncsonkítás, önpusztítás, nemzetgyalázás, nemzetirtás, kizsákmányolás gátlástalanul.

A szörnyű megtorlás gyászba borította Magyarországot, de leleplezte az addig Nyugaton szalonképesre mázolt szovjetet. A moszkvai bábkormány fokozatosan engedni kényszerült, és így alakult ki a “gulyáskommunizmus” Magyarországon egy aránylag szabadabb közgazdaság és kisebb szájkosár, rengeteg adóssággal.

Három pusztító népbetegség aggasztja a nemzetünk jövőjét vizsgáló honfiakat: öngyilkosság, iszákosság és népesség csökkenés. Nemzeti szempontból a harmadik a legsúlyosabb, de mindhárom oka a jövőben való bizakodás és remény elvesztése folytán az életösztön megbénulása.

Dr. Kovács Ernő tanulmánya nyomán